BödönBetyárok

Na, öcsém, várakozást nem lehet annyira alulmúlni, mint ahogy Az étterem harcosai tették az enyémmel. Olyanok mint a szomszédban a kis dagadt Lacika a vasárnapi ebéden: belecsipeget ebbe, belekarmol a koszos kis mancsával abba, de hogy egy tál kaját elejétől végig megzabáljon, olyan nincs nála. Ez a baj a fakanálharcosokkal is: elkezdenek valamit csinálni, de semmit nem mutatnak végig, semelyik sztori nem kerek, eleje, vége nincs. Pontosabban persze van, de nagyjából annyira, mintha én vagdostam volna össze innen-onnan előszedett home-videókból a csillagok háborúját. 

Azért ne legyünk igazságtalanok: a legutóbbi részen elröhögtem magam kétszer is. Ugye az kiderült, hogy nagyot kell ma villantani, mert itt lesz a megnyitó. Csengőhangú kopasz barátunk mit talál ki: borjú-polipkolbász waz... Az igen. Abban a konyhában, ahol nem megy a törtkrumpli. Mert mire hasonlítson ez a soha nem látott istencsodája, az egzotikus polipkolbi? Naná, hogy a letűnt korok csillebérci úttörőtáborának menzájáról vidáman felénk integető turista szalámira. Elképesztő ökörség, tetézve a "a zsírcsomó, az lesz a polip" című mondással. 

És akkor a másik a drága főnök, akinek nyilván hátul is szeme van, már csak a napszemüvegből kikövetkeztetve, na szóval ő, meg az Attila nevű jobbkeze elmennek polipért. Persze polip nincs a polipboltban, csak amolyan hátulról kihozott-utolsódarabos, nyilván a bejegesedett fagyasztó hátsó sarkából kikapirgált fajta. Minden esetre a néző megkönnyebbül, a sztori halad, hiszen a konyhában közben káosznak álcázott unatkozás zajlik... 

A fergeteges megnyitó is elég laposkára sikerült, hiába carrarai műgrániton tálalták az egyébként étvágygerjesztően gyönyörű édességeket. Megtudtuk azért, hogy a celeb az mindent egy perc alatt felzabál, de erre persze számítva lett, meg, hogy a Dj-nek csak maradék rizseshús jut, de az is úgy mondva, mintha meg kéne könnyebbülni: legalább eszik valamit szegényke.

Na igen, és a legjobb: mutattak egy Nyerő Bigét, Vámos Szilvia pultos néven, adtak a szájába egy fantasztikus mondatot is, de azt már keresd meg a videón. Mondjuk bírnám, ha többet mutatnák, ugye, blokkolnám, ahogy azt a nagyszerű tanyasi nethős is mondaná.... Azonban a mostani részben a legjobb a következő epizód beharangozója lett. Mert azt azért tudni akarom, mit hibázott Zsombi bogyó, hogy állítólag valaki kifosta még a pajzsmirigyét is, vagy mi a fene...

Sajnálatos módon nem tudtam eltitkolni az én kis Cicám elől, legújabb mániámat. Vagyis a hazai realityk végtelen hosszú diadal- és kudarcmenetéből az újdonság erejétől hajtva még vigyorgón kiintegető Az étterem harcosainak tudományos nyomon követésével kapcsolatos elszánt fegyverkezésemet. Úgy történt, hogy kiömlött a glialka. A kiváló gyomirtó annak folyományaképp húzott keskeny, de annál maradandóbb csíkot az újonnan és egyébként durva áron felrakatott szalagparkettán, hogy megpróbáltam a szuper, direkt erre a célra nagy-nehezen megszerzett tollamba tinta helyett beerőltetni a nyomorult kis akaratoskodó folyadékot. Valaki azt mondta ugyanis, hogy a kritika legyen gyilkos, de kellően igazságos is. Gondoltam, az első részét megoldom okosba.

Mert felkészültem: jegyzetfüzet, toll, tetején kicsi kuktasapka-forma műanyaggal, oldalán kipattintható hentesbárd, valamint egy zacskó csipsz, két sör, két deci glialka, arzén és salétromsav. Cicám éppen a konyhában sürgölődött és hogy, hogy nem, törtkrumplit csinált – aminek elkészítése rendkívüli hozzáértést és precizitást igényel, legalábbis egy hete ez már köztudott. Tudjátok, milyen hangja van, mikor a menzán a konyhásnéni a merőkanállal odavágja a grenadírmarsot az izgatottságtól remegő gyermeki kezek szorította egyen-mélytányárokba? Aki volt napközis, tudja. Egyébként éppen olyat, mint Cicám massza állagú burgonyatömbje a valóságshowk-tól meggyötört fejemen.

Remek homogénre volt törve, úgyhogy bármennyire is éreztem a kényszert, hogy kipróbáljak egy Csengőhangú Csaba-féle műagresszív felszólalást, inkább fensőbbségem teljes tudatában, a tudományos tévézésbe vetett hitemmel felvértezve szépen elhaladtam a felmosó vödör irányába, aztán méltóságteljesen hallgatásba burkolózva nekikezdtem a sikálásnak.

Közben az járt a fejemben, hogy vajon egy ilyen Viasat-féle gasztro-reality meddig képes életben maradni, s vajon a gyenge kezdés után képesek lesznek vajon felvenni a kesztyűt a valóságshowk-ba fásult nézők unalmával, vajon tud-e mutatni valami újat? Sőt, ami a leglényegesebb: tudnak-e ezek a fakanálharcosok valami rekeszizomszaggató vicceset, meglepőt, szóval valami mást. (Fater azt mondta, neki elég, amit nagymutter művel főzés címén, beleértve az ebédenként szükségessé váló teljes konyhafelújítást. Persze látszik, kikkel vagyok körülvéve, mit sem értenek ezek a tudományhoz.)

A téma persze itthon viszonylag új, úgyhogy a harcosok esélye adott. Én mindenesetre felkészültem a szombat estére. Ja, és a legesleges-legfontosabb: ígértek magánéletet később, úgyhogy tehát szex lesz-e? (Cicám átolvasta a bejegyzést és annyit mondott, hogy itthon biztos nem, de ha gondolom, megb***hatom a glialkámat…)

Elöljáróban annyit, hogy lelkes amatőrként - mármint lelkes konyhászati amatőrként - izgatottan vártam a legújabb valóságshowt, ami, ahogy eredetileg gondoltam, majd bepillantást enged ama ezerszer feldolgozott, mégis titokzatos világba, ahol a marinált paprikát meg a remeterákot tormahabbal állítják elő eszetlen pörgés közepette a felkészült szakemberek. Van is ilyen mondásom erről, hogy "Üvölt, mint a Gordonremzi a belezetlen tyúk miatt", meg, hogy "Tolja, mint Laci bácsi a disznózsírt". 

Na, hát a Viasat 3 legújabb műsorában sem a Ramsey-Oliver-típusú pörgés, sem a Laci bácsi féle tanyasi szakértés nem üvöltött kritikus után, csak a tévéállványról hullottak a laposszamszung keserű könnyei. Mert nem elég, hogy szerencsétlen tulaj, a Szente Zsolt, a zsoldosgyerek, - aki kalandvágyból hazajött a külföldi hadszolgálatból éttermet nyitni - belenyúlt a mélymagyar rögvalóságba elsőpróbálkozásos tönkremenésből kifolyólag, de megtudhattuk, hogy a véletlenszerűen egy szépségszalonból előkeveredett Horváth Éva laktózérzékeny, csak nem veri nagydobra. Olyannyira nem, hogy ezt a nagyszerű szaknyelv által degusztációnak nevezett éttermi kóstolásra érkezve a személyzettel is elfelejtette közölni. Ami nem baj, nagymutter például cukros, fater meg utálja a parizert. A gond ott kezdődött, hogy az étterem elsőre - és egyelőre egyetlenként - szimpatikus cukrásza, a kezdő Laki Zsombor, vagy ahogy magamban elneveztem, Zsombi, a Kétkezi szívta meg, vélhetően az eddig meglehetősen egyszerűnek tűnő forgatókönyvnek köszönhetően. 

Egyszóval a pörgés elmaradt, de volt tulajhoz méltó katonás konyhafoglalás, őrmesterien egyszerű konyhafónök, a kopasz Csaba, a Csengőhangú. Apropó Csaba: volt egy gyönyörű próbálkozás, hogy igazi, amerikai, telibetámadós, letarolós, pergőtüzes, fülönfogásos-földönhúzásos, hepajkodásos lebaszást indítson a szerencsétlen beosztottja iránt, aki a konyhában elszúrta a világ egyik legbonyolultabb ételét, a törtkrumplit.Na mindegy, az egészpályás letámadás valahogy elsikkadt, látszik, hogy nem falusi kocsmában tanulta az üvöltözést, okos, szép, kisfőnöknek termett szerzet ez a Csaba. Ettől függetlenül a maga nemes, már-már ék-i magasságokba emelkedő egyszerűségével belopta magát a szívembe. Különösen az a rész volt kiemelkedő mikor nagy küzdelem árán a "Hal? Kagyló? Mennyire?" kérdőmondattal sikerült firtatnia Évike és társai ízlésvilágát. Bár korábban kiírták a képernyőre, innen mégis biztosabban megtudhattuk, hogy az illető nem kommunikációs szakember, nem színész, hanem séf. Ezt igyekszem nem elfelejteni, bár lehet, nehéz lesz.

Szóval, az Étterem harcosai első része nyilván az étterem nyitóbulija előtti kezdeti nehézségeket lett volna hivatott bemutatni, ehhez mérten lett kissé nehézkes és döcögős is, na, de majd jövő szombaton nyilván kibújik a sertésszűz a zsákból, különben valaki drágán megfizet.